A születés től (melyhez rendszerint a fájdalmas jelzőt társítja, s az anya- gyermek közös kínjának tekinti) kezdődő életet itt is ugyanolyan halálos betegségként kezeli, mint a Kései sirató ban, amely a kór egyik tünetének, a 36 fokos láznak a diagnosztizálásával kezdődik. A halál hoz kapcsolódó képzetek szinte mindig a nyugalmat adó ággyal, párnával, az alvással kapcsolatosak. Mintha a halál csupán a fájdalom végét jelentené, semmilyen negatív kép nem társul hozzá. Az életnek azonban a bűnös voltunk ból fakadó szenvedés a fő jellemzője, melynek enyhítésére csupán a szeretet lenne képes- épp', ami oly' égetően hiányzott életéből ( " Ő az a gyermek, akit nem szerettek s akit ezen kívűl azért vertek, mert nem tudták elviselni azt, hogy nem szeretik. ") Az "ingyen adás" motívuma jelenti számára a szeretet forrását. Amellett, hogy ő maga is rászorult életében számos adományra mások részéről, a versírás pénzszerzési formává történő lealacsonyulása is komoly belső konfliktust okozott számára.
Amolyan bevezetésképpen a kései költeményekbe nézzünk most meg egy igazi "nagy művet", a Kész a leltár című, 1936 végén írott létösszegző vers et. Ilyen típusú verseket jellemzően életük alkonyán írnak legtöbben, valamint a krisztusi korba lépve, mikor az ember végleg felnő, s a benne élő gyermek örök álomra szenderül. József Attilánál ez a két kor egy időbe esett: verseinek keletkezésekor még senki nem tudhatta, hogy ezek lesznek "kései versei". Hogy mi vezette arra, hogy leltárt készítsen, nehéz megmondani. Egyfelől szükség volt még pár versre készülő Nagyon fáj kötetéhez, másfelől mintha már ezzel is készült volna az elszámolásra, arra, mellyel Istenének tartozik. Az utolsó versek nyílegyenesen halálba futó szálai valahonnan innen erednek, vagy legalábbis "átfutnak" a Kész a leltár on. A versben bejárt idő éppen egy emberélet hosszával egyenlő: a születéssel kezdődik, és ott ér véget, ahol az élet is. A "Magamban bíztam eleitől fogva " sor a Szenczi Molnár Albert által fordított 90. zsoltár kezdősorának ( "Tebenned bíztunk eleitől fogva") parafrázisa - annak bizonyos értelemben ellentéte.
Az utolsó sor aztán visszaszáll a múltba: saját életéről ír úgy mint egy már lezajlott, befejezett valamiről. Befejezett múltban... (Ezzel kapcsolatban muszáj kitérnem az élet egy fura fintorára, tudniillik a vers Est hármaskönyv ben történő újra megjelenésekor a költő már egy éve halott volt, akkor viszont a bevezető szöveg még mint élő ember említi. - Tverdota, 1999. 184. ) A leltárral tulajdonképpen a második sorban végez is: nincsen semmije. Életének eseményeit nem létező dolgoknak tekinti, az emlékek elfakulására az elhulló állat képe is utal. Amiképpen a sírverset vésik a márványba, olyan igyekezettel küzdött József Attila is valós életrajzi eseményeinek (forgó árulás, hajós munka, versírás) örökkévalóvá tételével. Mint a tízparancsolat a kőtáblákon... Jóllehet maga is számos alkalommal nevezte verseiben történő túlzott kitárulkozását életének egyik fő hibájának, a Szabad ötletek ben hangsúlyozza, hogy a versei nem egyenlők ővele. Nekünk is érdemesebb a szóközökben megbúvó logikai kapcsokra koncentrálnunk.
Sétálok tovább. Ma a költészet napja van, vagy az is lehet, hogy inkább leülök a rakodópart alsó kövén és nézem, hogy úszik el a dinnyehéj… És pontosan tudom, ahogy tudja ott mellettem az a két könyvet olvasó diák is, hogy "fecseg a felszín és hallgat a mély"…
ápr. 11., 2017 Sétálok a szép tavaszi napon a városban. Nyüzsgés, fiatalok ülnek a padokon, leheverednek a parkok fái alatt, beszélgetnek, nevetnek, nézik a kék égen a felhők vonulását, hisznek a mában és várják a holnapot. Gimnazisták és egyetemisták, akik olvasták és hallották már József Attila verseit, akik talán még tudják, hogy egy nagyon kevesek által járt utat tett meg ez a költő, hogy a nyomorúságból, a semmivel a zsebében, a daccal, konokul makacs hittel önmagában elért oda, ahová elhatározta, hogy menni fog: a Parnasszusra. Vajon ezek a középiskolások beleremegnek még, libabőrösek lesznek attól a gondolatiságtól, amit A Dunánál című vers jelent? Megmozdul bennük a tizen- és huszonéves korban mindennél erősebb vágy, hogy megmutassák a világnak, de legelsősorban saját maguknak, mit is jelent, amikor József Attila azt írta, hogy "A világ vagyok - minden, ami/ volt, van:/a sok nemzedék, mely egymásra tör"? Ha szerelmesek, ők is gondolnak az Ódára, ha szakítanak, majd újra összejönnek, elküldik még egymásnak e-mailben mondjuk az említett vers zárójelbe tett versszakának két sorát: "visz a vonat, megyek utánad, talán ma még meg is talállak? "